Talán sokak furcsállhatják ezt az agymenésemet, és nem értik, mégis honnan jött az ötlet,  hogy emberszerű hörcsögök szereplésével írjak regényt, és bár még én is félve tártam  nyilvánosság elé, de megtettem. Igen, elég betegnek tűnik az ötlet, mintha képzeletben  embereket kereszteztem volna aranyhörcsögökkel (és tényleg).

 Régebben több hörcsögöt is tartottam egyszerre, hatalmas terráriumban, amiben valóságos  rágcsálóvárost rendeztem be, és mindig nagyon jó volt figyelni őket, ahogy rohangáltak,  játszottak, kergetőztek benne. Egyik este, amikor őket néztem, hirtelen az jutott eszembe,  vajon milyen lenne egy olyan hörcsögök szereplésével készült rajzfilm, amit a mozikban  játszanak? Hogy néznének ki benne a szereplők, hogy lennének megrajzolva? Rögtön magam előtt láttam a beugró jeleneteket, és innentől kezdve nem volt megállás. Egyre komolyabban vetítettem magam elé az alakjukat, egyre több részlettel bővült ki a fejemben futó film, a saját terráriumban szaladgáló hörcsögeimet egyre emberibbnek láttam a lelki szemeim előtt, külön komoly hangzású neveket ragasztottam rájuk: Marciból így lett Marchos, Nusiból Nessatha, Bogyóból Beira, Berciből Bret, Hörcsiből Rey, Tádékából (a kedvencemből, Taddheus), Macából Mearyon stb. Merthogy igen, elég sokan voltak, és mivel akárhogyan is, de ez már felért egy birodalommal, királyi családot "csináltam" belőlük, amin belül az ellentéteknek az adott alapot, hogy tudtam, melyik állat melyiket nem bírta elviselni, tehát azok a hörcsögök, akik rendre és módra összeverekedtek, a "filmemben" is ellenségek lettek.

A rengeteg "filmjelenetet" aztán egységes történetté szőttem, és elkezdtem lejegyezni, ekkor voltam 14-15 éves, csakhogy az ötlet még felnőtt fejjel is tetszik, illetve képesek magukkal ragadni az emlékek, a nosztalgia, ami valahogy úgy jelentkezik, mintha tényleg anno moziban nézhettem volna meg a Crycetust (ami amúgy az aranyhörcsög latin nevéből származik), hogy egyszerűen nem engedhetem a sztorit "ott porosodni" a kis polcon. A történet meg van, a rengeteg rajz is, amit a szereplőkről készítettem, még mindig szívesen játszok el a gondolattal, hogy egyszer majd ezek alapján valakik valamikor összehozzák a mozit.

A vonzerő rabjai egy boszorkányokról szóló regénysorozat, ami terveim szerint több koron is átível majd. Egyelőre hat rész van meg belőle, mind a hat középkori hangulatú, egy olyan világban, amikor még királyok és királynők uralkodtak, a szegény pórnép pedig senyvedett és babonásan rettegett mindentől, amit nem ismert. Boszorkányok mindig is léteztek, mióta világ a világ.

"Több mint háromszáz éve éltek már Teranvia földjén ezek a keleti törzsek, miután megszerezte a területeiket és elűzte őket egy véreskezű, uralkodni vágyó herceg, akit Tal Chalpaknak hívtak, és aki létrehozta az egész Keleti vidékre kiterjedő birodalmát, Murant. Teranvia akkori uralkodója egyezséget kötött a menekült törzsekkel, hogy abban az esetben, ha teljességgel Teranvia részeseivé válnak, elfogadva őt kizárólagos uruknak és parancsolójuknak, valamint az esetleges harcokban Teranviáért küzdenek, akkor az ország befogadja őket. Így ezek a törzsek javarészt bele is olvadtak az idők folyamán Teranvia életébe, és a fogadalmat megtartva békességben éldegéltek a néppel.

Tal Chalpak mintegy harminc éven át uralkodott Muranban, majd miután megmagyarázhatatlan és máig tisztázatlan okokból saját kezűleg vetett véget életének, korántsem vált jobbá az élet a Keleti vidékeken. Mintha átok sújtaná Muran népét, a soron következő királyok szintén vetekedtek egymással zsarnokságban és könyörtelenségben, ezért az elűzött klánok végül sosem tértek vissza szülőföldjükre, hogy önszántukból igába hajtsák a fejüket, és tehetetlen barmokká váljanak."

Tehát a gartok is, ahogy Muran lakói, kreol bőrűek, általában fekete hajúak, járomcsontjuk erősebb, és szép mandula szemeik vannak. Jellemző hajviseletük a hosszú haj, és előszeretettel hordanak fülükön, vagy orrukon átfúrt csontékszereket. Úgy képzelem el őket, mintha az indiánok és egy nomád ázsiai nép keverékei lennének.